Nem is tudom, mikor kezdődött az egész, és szerintem nem is ez a lényeg. Olyan, mintha mindig is aggódtam volna érted. Nem emlékszem rá, mikor néztem rád úgy utoljára, hogy nem azon járt az agyam, nem most látlak e utoljára. Lehet azt hitted, hogy elfeledtkeztem rólad, de épp az ellenkezője történt. Annyira aggódom irántad, hogy félek, megsértődnél, ha megemlítem. Látom, hogy szorongsz...egyfolytában. Nem tudom, mit csinálhatnék ez ellen. Volt egy idő, amikor megmutattad a vágásaid, és már kezdtem azt hinni, abbahagytad, mert nem láttam jelét. Igaz, nehezen lehet észrevenni a hosszúujjún keresztül, és elég hülyének érzem magam amiatt, hogy nem vettem észre. Minden kis jel arra mutatott, hogy igazán sosem hagytad abba: a szvetter, amit mondig viselsz, a szótlanság, a dühkitörések, a jegyromlás, alvászavar, a motyogás, a kis mosoly, ami alig látszik, az enyhe arrogancia(légyszi, ezért ne utálj, de néha tényleg az vagy).
De tudod mi fáj a legjobban? Hogy ha valami baj van, nem kérsz tőlem segítséget. Lehet olyan benyomást tettem, ami arra engedett következtetni, hogy nem érdekelsz, de ez nem így van. Tudod miért fordulok hozzád és mosolygot vagy mondok valamit, miért vágok grimaszt, miért húzom fel a szemöldököm? Szeretnélek mosolyogni látni legalább pár másodpercre.
Tudom milyen depressziósnak lenni, én is voltam már az. De nem engedhettem meg, hogy mindketten azok legyünk, hisz vigyáznom kellene rád nem pedig önsajnálkozni. Rájöttem, hogy nincsenek is olyan problémáim, amit ne tudnék megoldani. A te problémáid fontosabbak, mert a te életedet nem irányíthatom, csak remélhetem, hogy nem lesz semmi bajod, amikor nem vagyok veled.
Ezzel az egésszel csak a bennem felgyülemlett érzéseket próbálom kiadni, és remélem rájössz, hogy igenis fontos vagy valakinek.
